Te mit gondolsz erről?
A felnőtt kutyák kognitív képességeit gyakran hasonlítják a kinológusok a 2-4 éves gyerekekéhez. Nyilván, ez kutyafajtától és szocializációtól is függ.
Úgy, mint három gyerekes apuka és egy fokozott gondoskodással felnevelt, és türelemmel és szakértelemmel kiképzett kutya gazdája az én véleményem az, hogy nem tudja betölteni egy kutya a gyermek szerepét. A kutyának önálló helye van a családban. Habár a viselkedésének néhány aspektusa nagyon hasonló a kisgyerekekéhez, mégsem tehetünk egyenlőségjelet a gyermeknevelés és a kutyatartás között.
Kényelmes sztereotípiák.
„Manapság a #nagymamák már inkább a kutyájukkal sétálnak, mint az unokájukkal.”
„A #szinglik inkább kutyát tartanak, mint hogy gyereket szüljenek.”
„A #kismamák ne tartsanak kutyát, inkább figyeljenek a gyerekükre.”
Az efféle sztereotípiák alkalmazásával az emberek elkerülik azt az idő és energiabefektetést, ami ahhoz szükséges, hogy konkrét eseteket, helyzeteket és embereket megismerjenek, mielőtt véleményt formálnának azokról.
Vajon van-e unokája annak a nagymamának?
Vajon van-e lehetősége találkozni az unokájával annak a nagymamának?
Tényleg fontosabb a kutya a nagymama számára, mint az unokája?
Biztos vagyok benne, hogy azok akik ítélkeznek, nem mentek oda és nem beszélgettek azzal a bizonyos kutyasétáltató nagymamával, hogy hogyan alakult az élete. Ahogy a kutyát a babakocsi mellett sétáltató kisgyerekes anyukák esetében sem gondolják át sokan, hogy a gyermek születése előtt volt-e már kutyájuk, vagy csak utána lett?
Valójában szinte mindegy is, mert ha a babakocsi mellett ott a kutya, akkor ott van a gyerek is. Tehát, nem a gyerek helyett van kutya, hanem a gyerek mellett.
Radar egy kicsit olyan, mintha a gyerekem volna.
Ezzel a kijelentéssel látszólag ellentmondásba keveredek saját magammal. A mondatban ott olvasható azonban az „egy kicsit”, illetve a ott van az a bejegyzés elején megemlített „bizonyos aspektusok” is.
A kutyák szociális kapcsolatrendszere részben hasonló az emberekéhez. Az egymás mellett eltöltött 30.000 év alatt még néhány emberi viselkedésforma is rájuk ragadt. Így nem nehéz emberinek látni a kutyánk viselkedését.
Akinek volt, vagy van kutyája és megtapasztalta már azt a fajta ragaszkodást, amit a kutya mutat az ember felé, az pontosan tudja, hogy miről beszélek.
A bejegyzéshez kapcsolódó fotón is egy ilyen, emberinek mondható viselkedés látható.
Miközben a padlón ülök törökülésben, Radar közvetlenül előttem fekszik, és bal mellső mancsát ráhelyezi a lábamra, mintha átölelne.
Ezt a pozíciót egy bő negyedórányi, intenzív húzd – ereszd játékot követően, pihenésképpen vette fel.
Óhatatlanul nekem is az jutott róla eszembe: milyen emberi!
Miután szusszant, mégsem fordult hozzám a kisgyerekek leggyakoribb kérdésével: demiért?
Lejegyezte: Angyal Gábor
